Szerelmes vagyok Budapestbe. Kapcsolatunk 6 éve kezdődött, azóta is töretlenül tart. Nem mondom, voltak hullámvölgyek: voltunk jóban és rosszban, éltünk át kellemeset és haszontalant, néha el is hagyott, máskor pedig átsegített mindenen. Voltak érzések és világok, meglátások és megvalósítások. Hasonló érzéseim párosulnak az aluljárókhoz is. Hiszen Budapesthez tartoznak, így kénytelen voltam őket is megszeretni.
Aluljáró. Pesten és Budán, közel és távol, mindenhol aluljárókba botlunk. Naponta többször, bamba módon baktatunk át rajtuk, körbe se nézve, szinte semmit se foglalkozva azzal, hogy mi is zajlik ezekben a megértetlen csodákban. Naponta több ezer ember tapossa végig az aluljárók csempéit, néha vesznek egy kávét vagy valami péksütinek álcázott ételt, majd mennek a metróhoz vagy éppen szitkozódnak, hogy megint lépcsőre fel és lépcsőről le. Hat évvel ezelőtt, jómagam félve keltem át a Nyugati aluljárón. Érzékeltem magam körül az embertömeget, amint szinte suhannak egymás mellett a vadidegenek. Én csak álltam és figyeltem. Szemet szúrtak a rosszarcú-kelletlen férfiak, akik a bizniszüket intézték egymás között, miközben a lenge ruhákban járkáló nőnemű egyedek várták a napi betevőért megfelelő menetet. Mindenhol kosz és bűz, hajléktalanok hada fetrengett mámoros állapotban egymás mellett, olykor egymás hegyén-hátán. Mindezek mellett megannyi bugyiárus kínálta aznapi portékáját és tudtam, hogy itt a legolcsóbb a bóvli parfüm, cipőt is találnék a lábamra. A Westend, mint egy mentsvár tornyosult a borzadalmak földjén. Tudtam, hogy a Blahán bármikor kapok zöldséget és kukoricát, hogy a Deákon mindig zaklat a szórólapos lány, miközben az Astorián 15 virágárus néni közül választhatok, a Corvin negyednél éjjel nem szívesen mászkálok egyedül, az Örsön hitet térítenek, Népligetnél az aluljáróból nyílik a Casino, a Keleti pedig maga a pokol.
Úgy éreztem, ennél rosszabb már nem lehet. Azonban hittem, hogy nem csak a romlás és a mocsok földje, hanem egészen más. Kezdődött az egész azzal, hogy kitiltották a cigiseket az aluljáróból. Eleinte furcsa volt számomra is, hisz megszokásból mentem le gyújtott cigivel a lépcsőn, de egy tisztább környezetért küzdünk, ennyivel én is hozzájárulhatok ahhoz, hogy ne vegyen körül bennünket annyi szemét. Jöttek a kamerák, az elrettentések, hogy figyelnek minket,és még a hajléktalanokat is kipaterolták, hogy ne rontsanak az összképen annyira sokat. A fentebb említett csodák léteznek emberek személyében. Imádom hallgatni az utcazenészek forgatagát, legyen szó egy férfiről, aki önfeledten gitározik vagy akár egy egész bandáról, akik csupán a járókelők szórakoztatása végett, és némi plusz pénzkeresetért töltik idejük nagy részét a föld alatt. Néztem és láttam, hogy az aluljáró a megbeszélt találkozók központjává válik, hogy itt igenis emberi kapcsolatokról van szó. Barátságokról, szerelmekről, érzelmekről, pillantásokról, melyek mind a föld alatt zajlanak. Mikor az ember segít a kitiltott hajléktalannak egy százassal, hogy neki és a kutyájának legyen mit ennie, és a mellettem elszaladó kislány meg élvezi, hogy csúszik a cipője a csempén. Visítozik, mert élvezi a hegedűszót. Nem szeretem, ha leszólítanak az aluljáróban, de megértem, hogy miért történik mindez és érzek némi szolidaritást ezzel a világgal kapcsolatban.
Végezetül egy saját élmény: egyszer éjjel az Astorián át vezetett az utam a barátaimmal. Volt egy fiú, aki bár nem volt egy X-faktor, de volt némi hangja, és még a pengetéshez is értett valamennyire. Táncolni kezdtünk: keringőztünk (legalábbis próbáltunk) és énekeltük kedvenc slágereinket. A zenész csak játszott és játszott, boldog volt, mert nekünk okozott egy feledhetetlen élményt. Csillogott a szeme, és ez itt a lényeg.